Mit csinálnak a munka nélküli írók? Hát azt, amit a többiek. A munka nélküli asztalosok kényszerű tétlenségük első korszakában bizonyára mindent összeenyveznek, megszegecselnek házuk táján, kijavítják a sánta asztalokat, a bicegő székeket, sőt talán bölcs előrelátásból kiszabják, elkészítik a maguk és családtagjaik koporsóját is. A munka nélküli bűvészek azon igyekeznek, hogy varázsvesszejükkel eltüntessék sötét gondolataikat, és pénzt teremtsenek elő a semmiből. A munka nélküli tanítók - legalább én úgy képzelem - tulajdon gyermekeiket szedik ráncba, s kutyájukat fogják betűvetésre. Egy darabig még ki-ki a maga mesterségét folytatja. A munka nélküli írók is. Kitartóságuk folytán a régi végsebességgel haladnak. Mozognak bennük a szavak, melyek egyébként nagy alkotásokat szolgálhattak volna, túlburjánoznak az érzésen, a gondolaton, s egy központi irányító és fékező erő híján kitörnek szokott pályájukból, föllázadnak, követelik a maguk jogát. Ezek a szavak önálló életet kezdenek élni, akár a sokáig hevertetett szerszámok, az unatkozó kalapácsok, melyek egyszerre csak kiugranak szerszámládájukból és összevissza kalapálnak mindent, vagy az érdemtelenül mellőzött gyaluk, melyek kétségbeesésükben a mester keze nélkül ide-oda futkosnak és siklanak, s őrjöngve gyalulgatják a falat, a szőnyeget, a tükröt, amit érnek. Kísérteties ez, barátaim.
Jancsin is ezt tapasztaltam. Egyre kevesebbet írt. Utóbb már csak a költeményeinek címét, vagy rímeit írta meg, mint a legszükségesebbeket, megmentve belőlük a forma mozgatóerejét, a lényeget. A többit elvetélte. Így jött létre a földrengésről szóló kifejező, de bőbeszédűnek éppen nem nevezhető verse, melyben a földet tartó titánról csak ezt a megállapítást teszi:
Atlasz:Hanyatlasz
- s így jött létre az ehhez hasonló Tout comprendre c'est tout pardonner című verse is, melyben egy bódítókkal élő szerencsétlen barátját igyekezett igazolni vagy mentegetni a következőképpen:
Ne ámulj e kokainistán.Gondolkozz az okain is tán -
s megérted.
Ezek az alkotások, melyektől én nem tudnám teljesen megtagadni az érdekesség varázsát, művészetének már ferdülését és csenevészesedését mutatják, s azt bizonyítják, hova juthatnak a legnagyobb istenáldotta tehetségek, ha képességüknek nem adnak kellő teret.
De ők valamennyien ilyenek voltak, parlagon hevertek, ugaroltak, a végtelenségig. Mit tehettek? Hát játszottak. Játszottak velük a szavak, ennélfogva ők maguk is játszottak. Vagy minthogy az író munkája a velejében játék, "dolgoztak". Játszottak és dolgoztak, hiábavaló mesterségük hiábavaló eszközeivel. Játszottak a magánhangzókkal és a mássalhangzókkal, folyékonyan beszéltek csupán e-vel, amikor is a katonaság egyszerűen fegyverekkel felszerelt emberek fegyelmezett serege volt. Játszottak barkochbát, a tökély elképzelhetetlen fokára emelve ezt az elmemozdító tornát, s a fogalmak körét szűkítve, a felelgető igenjeiből és nemjeiből a legrövidebb idő alatt kitaláltak minden lehető és lehetetlen dolgot, például Poincaré legelső öngyújtójának tűzkövét, vagy magának Ödipusznak jól megtermett, izmos Ödipusz-komplexumát. Játszottak "keretes mondatokat", a magyar szövegbe művészien beleszőve, beleötvözve, belemunkálva a legképtelenebb idegen neveket. Rabindranath Tagore vagy gróf Oxenstierna Axel nevét. Játszottak a tulajdonnevek kezdőbetűivel is. Kapásból fújtak minden Ü-vel vagy W-vel kezdődő költőt, tudóst, bölcselőt, s legalább ilyenkor és ilyen módon láthatták hasznát széles körű műveltségüknek, a facér írók világirodalmi tájékozottságuknak, a facér nyelvészek évekig tartó fáradságos búvárkodásuknak, a facér gépészmérnökök, a facér csecsemőorvosok természettudományos iskolázottságuknak és több egyetemüknek, mert miután vagy egy fél óráig sorolgatták fel a különféle jeleseket, s már mindenki elcsigázódott és kudarcot vallott, valaki az utolsó pillanatban homlokára ütött, kiejtette egy alig ismert lengyel biológus nevét, mely szintén Ü-vel vagy W-vel kezdődik, s ezzel megnyerte a játszmát, a díjat, mindnyájunk elismerését és bámulatát. Játszottak pedig főképp magukkal a szavakkal, a nyelv e rejtélyes parányaival, a nyelv e fölbonthatatlannak vélt elemeivel, állandóan hevítették és fűtötték őket görebjeikben, mint a középkori aranycsinálók, s munka közben diadalmasan fedezték fel, hogy a rőt rezeda visszafelé olvasva: a dezertőr, vagy az ingovány visszafelé olvasva: nyávogni, a kiválóbbak pedig közülük nemsokára hosszú verseket és elbeszéléseket tudtak írni, melyek elülről hátrafelé olvasva majdnem olyan értelmesek, mint hátulról előre olvasva. Így kattogtak-zakatoltak szegények, anyag és tárgy nélkül, üresen, mint a malmok, melyek a levegőt, a semmit őrlik.
Elég az hozzá, múltkor estefelé, hét órakor, én is közöttük üldögélek a Sziriusz hosszú márványasztalánál, s pocsolok ebben a lanyha semmiben. Bejön Jancsi. Köszönés nélkül letelepszik az asztalhoz, felkönyököl. Egy szót sem szól, hallgat.
Egy kissé sápadtnak látszik. De az ő arcszíne, tudjátok, mindig fakó, mint a deszka, a sok régibb és újabb koplalása miatt. Mintha izgatott volna. Ezt észreveszik a többiek is. Valami rendkívüli történt vele. Ennek valami baja van. Kérdezgetik, hogy mi a baja?
Ő csak vonogatja a vállát.
Ugyan, mi baja lehet? Baj az, hogy a világra születtünk és élünk. Baj az is, hogy elmegyünk innen és meghalunk. Baj, hogy egészségesek vagyunk, ennélfogva ennünk kell. Baj az, hogy betegek vagyunk, ennélfogva nem tudunk enni. Így is, úgy is sok baj van a földön. Na, annyi baj legyen.
- Mégis, mi bajod? Na, mondd már. Mi lelt téged?
Jancsika tapsikálja fölfelé fésült, göndör haját. Pödöríti kis bajuszkáját. Hetyke fickó ez, karakán legény. Vékony dongájú, de roppant férfias. Nem hasonlít a költőhöz. Ez is arra vall, hogy igazi költő.
- Talán elvesztetted az állásod? Fizetésképtelen lettél? Teljesen tönkrementél?
Az efféle gunyorkák és humorkák már régóta nem hatnak itten. Se a tréfacsinálók nem mulatnak rajta, se a megtréfáltak.
Odasiet hozzája Lalojka, a pincér. Udvariasan, bizalmasan hozzáhajol:
- A szokott nagyobb arányú cehhelés következik?
Jancsi bólint.
Lalojka két pohár vízzel tér vissza, s eléje teszi egy tálcán. Jancsi egymás után kiissza mind a kettőt. Ni, milyen szomjas.
Baltazár, Ullmann, Kellner tovább vallatja:
- Miért nem beszélsz, te majom?
Azért nem beszél, mert nem tartja érdemesnek. Úgyis hiába. Odaveti:
- Találjátok ki.
- Ez a dolog ma történt?
- Igen.
- Ma délelőtt?
- Nem.
- Ma délután?
- Igen.
- Tegnap még nem is sejtetted?
- Nem.
Így, félvállról felelget. Kisebb gondja is nagyobb, mint hogy kitalálják.
Az asztal végén egy elhízott, fekete fiatalember mind a két tenyerével betapasztja a fülét, s a Daily Mail keresztrejtvényére mered. Minden áldott nap megfejti az összes hazai és külföldi keresztrejtvényeket. Már nyolc éve a görög és a latin nyelv okleveles tanára, s nyolc éve nincs állása. Unalmában megtanult arabul, perzsául és törökül is. Dr. Scholznak hívják. Barátai az éles esze és pompás vitatkozóképessége miatt eleinte Szokratesznek is hívták. Később, amikor a lóversenyeken hajszolta a szerencsét, s minden lóra feltett egy-egy pengőt, a szép görög nevét Sokratesz-re változtatták. Legutóbb pedig, mióta ruházatát feltűnően elhanyagolja, s inget csak legritkább alkalmakkor vált, sem az egyik, sem a másik nevét nem használják, hanem Piszokratesz-nek nevezik, a háta mögött és szemben, az írók éppúgy, mint Lalojka s a többi pincér, amit ő egy bölcshöz illő megértéssel és fölénnyel vesz tudomásul.
A keresztrejtvény kockáiba villámgyorsan beírja az odavaló angol szavakat - egy ausztráliai folyót, egy indiai vadállatot vagy egy amerikai államférfit -, aztán, mint aki teljesítette napi kötelességét, elégedetten fölsóhajt. Ásít egyet. Leveszi piszkos szemüvegét, törölgeti a piszkos zsebkendőjével, amitől a szemüveg még piszkosabb lesz, de a zsebkendő nem lesz tisztább. Hallgatja, hogy ostromolják Jancsit. Fáradt tekintetét ráemeli.
Azt hiszi, hogy ezek most barkochbáznak. De téved. Még nem barkochbáznak, legalábbis ők még nem tudják. Az ösztönösen kíváncsi kérdések és ösztönösen kurta feleletek lassan, észrevétlenül billennek át a valóságból a játékba, mint amikor a repülőgép felemelkedik a földről, és fölötte lebeg, de egyelőre csak pár arasszal.
Scholz mosolyog a műkedvelő kontár játékon. Ő ebben igazán mester. Már tudja is, mi a föladat: kipuhatolni, mi történt Jancsival, és mi az oka szomorúságának. Csupa szánalomból átveszi a játszmát. Kérdéseit tudományos módszerrel szögezi Jancsi mellének, aki közönyösen válaszolgat.
- Tárgy?
- Igen.
- Csak?
- Nem.
- Fogalom is?
- Nem.
Scholz elbiggyeszti száját, mert a föladatot "elvont fogalom" nélkül magához méltatlannak tartja.
- Tárgy és személy együtt?
- Igen.
- Képzelt személy?
- Nem.
- Élő?
- Erre sem felelhetek.
- Nem él? Meghalt?
- Erre sem felelhetek.
- Hogyhogy? Se él, se hal? Talán élőhalott?
- Nem.
- Ahá, már értem - mondja Scholz. - Te ebben a pillanatban nem tudod, hogy él-e az illető - teszi hozzá, de érzi, hogy valami nincs egész rendben.
Életének nehéz és szép játszmáira gondol. Arra gondol, hogy tavaly farsangkor megfejtette a színvakságot és azt a lyukat is, melyet egy szög üt a falba, s arra gondol, hogy nemrég kitalálta Kund Abigél anyai öreganyját, szóval egy költött és nem létező személy költött és nem létező hozzátartozóját, akit a költő se tartott érdemesnek megálmodni, s éppígy kitalálta azt a pusztán föltételezett elmeorvost, aki esetleg megállapította vagy megállapíthatta volna ugyancsak Kund Abigél örültségét.
Zsebéből előkotorászta egyetlen értéktárgyát, egy lapos ezüstszelencét, melyben zöld gumicukrok vannak. Szokása szerint körülkínálja, de a társaság szokása szerint visszautasítja, mint mindent, amihez hozzáér. Csak ő vesz belőle egyet. Rágcsálja a zöld gumicukrot fekete fogaival.
- Gyerünk - biztatja magát. - Tehát ez a személy olyan ember, mint én vagy te? Férfi? Nő? Húsz és harminc közt? A feleséged?
- Igen.
- Marika - szól maga elé Scholz eltűnődve, orra nyergén megigazítja a szemüvegét, és Jancsira mered.
A többiek is rámerednek.
- Ez a tárgy - folytatta Scholz -, amelyikről itt szó van, a fejedhez repült? Összevesztetek?
- Nem - válaszolt Jancsi keményen, s ezzel a nemmel egyszerre eltiporja a nevetést, mely már sisteregni kezd körülötte.
- Nem? - kérdezi Scholz, és úgy érzi, hogy elveszti a fonalat. - Na, jó. De ez a tárgy, ugyebár, mégis összefüggésben van a mostani lelkiállapotoddal?
- Igen.
- Ez a tárgy nagy? Ez a tárgy akkora, mint a fejem? Ez a tárgy akkora, mint az öklöm? - és mutatja szennyes öklét. - Ez a tárgy most nálad van? Ez a tárgy a feleségednél van most? Talán rajta van? A fején van? A fülén van? A kezén van? Mellette van, a földön?
- Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem.
Néhány perc múlva, amikor a játék már előre halad, Scholz fölkiált:
- Tehát ez a tárgy a feleséged gyomrában van vagy volt. Mindegy. Élelmiszer? Nem az? - mondja és leengedi fölvont szemöldökeit. - Szerves, szervetlen? Szervetlen ipari cikk, gyógyszer, de sem én, sem te nem vettük még be? Méreg? - kérdezi gyorsan.
- Igen - feleli Jancsi.
A társaság előrehajolva figyel, de minden nagyobb izgalom nélkül, mert az izgalom testvériesen megoszlik Jancsi között, aki úgy látszik, egy házassági tragédia hőse, és Scholz között, aki ezt kitalálja.
- Méreg - ismétli Scholz -, helyes, méreg.
Valaki dúdolni kezd:
- A csizmámon nincsen kéreg...
- Csendet kérek! - kiabál Scholz. - Ne zavarjatok. Tekintettel, hogy szervetlen, talán szublimál?
- Igen.
- Hydralgilium bichloratum corrosivum - szólt egy hang. - HgCl.
- Nem ide tartozik - inti le Scholz a hangot, s most egyenesen rohan a cél felé.
Nem folytatom, barátaim. Csak annyit, hogy én már sok mindent mellre szívtam, de ilyent még soha. Scholz pár percnyi szócsata és közelharc után kivette belőle, hogy Marika, a felesége, a kedves és jó Marika, alig egy órával ezelőtt ismeretlen okból, de öngyilkossági szándékból szublimátkockát nyelt, a mentők a kórházba szállították, és most ott van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése