Kosztolányi: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Karinthy Ferenc: Kamaszkor

Az iskola kapujától egy iramodásnyira volt a Centrál kávéház: csak végig kellett szaladni a Reáltanoda utcán. Ha apám ott ült a tükörablak mögötti sarokpáholyban, bekocogtam érte, és együtt mentünk haza ebédelni; ha nem ült ott, akkor a Vörösmarty téri Parisette-ben vagy valamelyik szerkesztőségben lehetett, s egyedül indultam el. De ha szerencsém volt, éppen akkor lépett ki a kávéház dupla ajtaján. Ilyenkor a túlsó járdáról figyeltem: igen lassan poroszkált, bársonygalléros szürke télikabátjában és fekete keménykalapjában, szorosan a fal mellett, gondjaiba süppedve-bonyolódva meg-megállt, olykor bosszúsan legyintett is, majd lomhán imbolyogva továbbcammogott, mindig maga elé, le a flaszterra tekintve, mintha elvesztett volna valamit. Ha köszöntötték - és elég sokan köszöntötték -, szórakozottan megpöccintette kalapját; a kirakatok előtt is elácsorgott, főként a csemegeüzleteknél. Ez olyan érdekes volt, hogy én látom őt, és ő nem lát, nem lehetett betelni vele, néha a Kálvin térig is követtem a túlsó járdán, ámbár ez a kis út fél óráig eltartott.

A Baross utcában aztán jól előreloholtam, a könyvtárnál átvágtam eléje, és visszafelé lépkedve épp szembe találkoztam vele. Mikor a közelébe értem, kalapomat nagy ívben megemeltem - akkoriban kaptam az első barna puhakalapot, igen büszke voltam rá -, s amíg elcsörtettem mellette, jó hangosan, ércesen ráköszöntem:

- Alázatos tiszteletem, mester, jó napot kívánok!

Fölriadt, réveteg-barátságosan visszamormogott valamit, szemem sarkából lopva figyeltem, hogy egy pillanatig még utánam is néz tűnődve. Ismerős lehettem neki, csak nem tudhatta, hogy hová tegyen.

Kosztolányi: Hajnali részegség

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.


>> Teljes szöveg

Kosztolányi: Ujjgyakorlat

Emlékezet,
könnyektől ázott, rég eltűnt betűkön
egy ékezet.

*

Emlékezet,
hajszolsz a múltba s ott mohó futásom
megfékezed.

*

Emlékezet,
mit abbahagytam, a csókot, a munkát
elvégezed.

*

Emlékezet,
jaj, megszakítom e fájó-bolondos
nyelvészetet.


Badarok


Emlékezet:
száraz kacsót kivánok és magamnak,
nem lé-kezet.

                   *

Emlékezet:
Ó, Szerda és Nyugat, milyen kitűnő
szemlék ezek.

                  *

Emlékezet:
titkos, mint dinnye, a föl nem szegett és
nem lékezett.

Kosztolányi: Nyár

Karinthy Frigyes: Mint vélgaban

Hol s merre jár ő, merre vetette a sors, a költőtársat, drága pajtásomat, Jóskát, mióta az a nézeteltérés volt köztünk, s ő annyira érzékeny szívére vette a dolgot, hogy eltűnt látóhatáromról?... Mert költők voltunk mi ketten, ó igen, s még minők! Huszonkét évesek, ezerkilencszáztízben a New York kávéház erkélyén tudjátok-e, mi volt az? Ezek a mai költők, mit tudnak ezek - a szavakat, amikből verset írnak, készen kapták, mint elkényeztetett gyermek az építőköveket - mit tudják ezek, mi volt az, akkor, minden kultúra újjászületése, több, kezdete és forrása, a káosz! A Semmi, amiből nekünk kellett megteremteni az egész világot, nekem meg Jóskának! Nekünk nem volt szótárunk, nem volt könyvtárunk, mint ezeknek a konzervatív, begyöpösödött futuristáknak meg maistáknak itten - mi a Nyelvet, a költészet anyagát s a Beszédet, a gondolkodás anyagát magunk teremtettük - de nem ám úgy, mint Zamenhof, aki az eszperantó új szavait mégiscsak régi fogalmak jelölésére gyártotta össze! Nekünk bizony kész fogalmaink se voltak, miután a régieket mind elvetettük - mi előbb a szót alkottuk meg, s rábíztuk, hogy teljék meg tartalommal - bizony, fogalmunk se volt róla, és megszületett a halandzsa, a világ legtisztább nyelve, mely csak szavakat ismer, s a beszélő vagy hallgató tetszésére bízza, mit gondoljon s mit értsen a szó mögött!

Mit tudják ezek a mai halandzsálók, mi volt az, akkor és ottan, amikor a halandzsa megszületett, ott, a mi asztalunknál a nyelv őskora, költészete, kultúrája, minden!

Mert bejött Jóska a kávéházi asztalhoz, hanyagul és előkelően s kissé borúsan, nem köszönt (köszönni, minő értelmetlen ócskaság!), s a mellettem ülő beavatatlan idegen legnagyobb megrökönyödésére azt kérdezte:

- Miért nem voltál ott a jegelésen?

És én minden további nélkül tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy mi most mind a ketten hullák vagyunk, besorozva a Szvetenay utcai hullakamrák celláiba, és csak az őrmester háta mögött szökünk ki néha. Tehát nyugodtan feleltem:

- A csavarokat át kellett stimmelni.

Mire ő okosat bólintott.

- Persze, a negyedik felvonás végén. Mondtam a marhának, tegyen rá stemplit. Átvetted, kérlek, a csővizet?

- Nem, össze volt folyva. Ki kellett kefélni.

- Sürgönyözz a belügyminiszternek.

- Ha még nem késő.

- Még nem, most szerelik föl a szájkosarat az akácfákra, éppen arra jöttem. Különben hogy vagy?

- Attól a kis kétoldali fülhallástól eltekintve, elég jól.

- Hadd el, én is rossz bőrben vagyok.

- Mi az?

- Még nem mondtam? Vérkeringésem van, két napja.

Ezek után a kibic, aki eleinte olyasfélét remélt, hogy ha nagyon odafigyel, végre mégis rá fog jönni, miről beszélgetünk mi ketten tulajdonképpen, rendesen felállt, kicsit támolyogva, bocsánatot kért, és a fejét tapogatva - hogy ott van-e még a nyakán - sietve eltűnt. Zavartalanul átadhattuk magunkat az alkotás örömének.

- Ma kuruc verset fogunk írni.

- Tiszta halandzsa, vagy lehet benne szó is?

- Tiszta halandzsa. Műfajszerű.

És már diktálta:

    Doborza!Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhástok vereki!
Dengelegi!...

Különösen jól sikerült vers volt, tele kurucos tűzzel, régies zamattal. Sajnos nem emlékszem már az egészre, csak a refrén cseng még a fülembe:

Ne mánd, ne mánd, a vereszt!

Mennyi szép verset írtunk mindenféle modorban, műfajban! Balladát, szerenádot, népdalt, klasszikus eposzt, időmértékes sorokban! Hol én írtam, és ő diktált, hol megfordítva. Tökéletesen megértettük egymást, soha nem volt nézeteltérés... Csak annál az átkozott szonettnél, ami miatt szakított velem!

Ennek a szonettnek is csak az elejére emlékszem, meg a végére. Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorába. A címe: "Fajdala..." És utána a kezdő sorok borongós, bölcselkedő hangulata:

A pő, ha engemély, kimár -
De mindegegy, ha vildagár...

Aztán volt még néhány hasonló reflexió a pő-vel kapcsolatban. Még csak a befejező két sor hiányzott. Ő írta, sebesen, az ihlet lázában, csillogó szemekkel:

...mert engemély mindet bagul,
Mint vélgaban a bégahur!...

Diadalmas mozdulattal nyújtotta át a kész verset. Figyelmesen átnéztem, vizsgáltam, bólogattam.

- Rendben van? - kérdezte lelkesen.

- Azt hiszem, nagyon jól sikerült - mondtam szerényen. Csak itt egy betűt kellene változtatni.

- Hol?

- Itt a végén, az utolsó sornál. Azt írtad, "bogul" és a végén "bégahur". Írjuk "bégahur" helyett "bégahul".

Nagyra meresztett szemekkel nézett rám.

- Minek?

- Hát a rím kedvéért. Ha "bogul", akkor a másik legyen "bégahul" - így szebb a rím, egyforma betűvel végződik.

Nem számítottam szerény kérésem hatására. Elsápadt, aztán vérhullám öntötte el az arcát. Felugrott, a szeme villámlott.

- Csak nem gondolod - kiáltott a legnagyobb felháborodás hangján -, hogy hitvány rímjáték miatt föláldozom az egész vers értelmét? Pfúj!... Mindig sejtettem, hogy számodra csak puszta formaság a költészet!

Köszönés nélkül elrohant. Soha nem láttam többet.

Karinthy Frigyes: A diadalmas halandzsa

Írtam a halandzsanyelvről, ugyebár, hol is elpanaszoltam, hogy egy barátom hogy csapott be, összevissza beszélve ilyen dolgokat: "Kérlek alássan, légy szíves kiszera méra bégestért öt koronával." Én ebből egy kukkot se értettem, azt hittem megőrültem, és adtam öt koronát.

Az eset nagy nyilvánosságánál fogva port kavart fel, és egy csomó levelet kaptam, melyben sürgős felvilágosítást kérnek olvasóim, hogy a halandzsanyelv szótára és nyelvtana megjelent-e már, és hol kapható. Az Akadémia is megtisztelt, hosszabb memorandumot nyújtott be hozzám, melyben azt fejtegeti, hogy a "kiszera", a "méra" és a "bégész" szavak egyáltalában nem érthetetlen betű-permutációk, mint én hittem, hanem azoknak igenis van értelmük, és hogy ő érti, és hogy jövő hónapban, ha úgy tetszik, felolvasást tarthatok.

Annyi bizonyos, hogy egyszer életemben rákerültem a helyzet magaslatára - és én ne legyek az az ember, aki a szerencséjét kútba ejti? Ezek után tehát határozottan kijelentem, Marinettire és más futuristákra hivatkozva, hogy a halandzsanyelvnek igenis van értelme, sőt, ez a jövő nyelve, mely el fogja söpörni az eszperantót, a volapüköt és más régi seprőket.

Az elmúlt hét folyamán behatóan tanulmányoztam a halandzsanyelv sajátos törvényeit, magam is gyakoroltam magam, és pénteken délelőtt rájöttem, hogy a pesti viszonyokhoz képest folyékonyan beszélek halandzsául.

Azonnal telefonáltam a rendőrségre.

- Halló! Rendőrség? Itt szekéberedétesz. Kérem azonnal küldjenek ide két csendőrt, mert a drégbedészeti főcsévést gyerepelés alatt idehivatász.

- Halló! Halló! Nem értjük! Tessék? Tessék? Tessék?

Hangosabban kiabáltam, türelmetlenül:

- Kérem, ne ugrassák az embert ilyen sürgős másziászásban. Azonnal két csendőrt, drégbedészeti térben.

- I... i... igenis, azonnal - dadogta valaki ijedten.

Negyed óra múlva két csendőr tisztelgett nálam, és parancsaimat várta.

Vagy úgy, mondtam. Akkor jó.

A két csendőrrel elmentem a sóhivatalba.

- Kérem - mondtam -, nagyon sietek, adjanak mellém lépsérző három, fel kell vonulni.

- Tessék? - mondta a hivatalnok.

- Na, kérem, ne bolondozzon - mondtam neki unatkozva -, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy mége széd. Tessék nekem rendelkezésemre bocsátani bedevéreszemélagépádiszáda.

- Aaaa - mondta -, elég lesz nyolc?

- Elég lesz.

Csakhamar nyolc emberrel és két csendőrrel felvonultam a Rákóczi térre. Éppen népgyűlés volt.

- Éljen! Éljen! - ordította a tömeg fellelkesülve.

A hatás leírhatatlan volt. Mint a nép bajnokát, lerángattak az emelvényről, vállukra kaptak, és a két csendőrrel, a nyolc hivatalnokkal és az ujjongó tömeggel diadalmenetben vonultunk az egyetem felé.

- Egyetemi ifjúság! - bőgtem a nép hátán. - A zsarnokság mádaszémiféra mindenütt! Fel, fel, a közös, hazafias kiszédere méra!

- Fel, fel! - zengett lobogva az ifjúság.

- Ez a mi emberünk! Az egész város lázban forrt. Senki se tudta miért, de forrt. A katonaságot se lehetett kirendelni, mert nem tudta senki, ki és mi ellen kellene menni a katonáknak, és hogy mi baj van. Engem délután felrendeltek a külügyminisztériumba. Angol, orosz és német diplomaták vártak sötét arccal, és így fogadtak:

- Ön az egyetlen ember, aki rendet tudna csinálni. Mondja meg, fenség, mit üzenjünk a török portának?

- Üzenjék meg - mondtam most már nagyon határozottan -, hogy legutolsó szavágyer szerint mi hajlandók vagyunk mipéla nivásza.

- Helyes. Helyes.

Az ultimátum elment.

Mint hallom, a török porta meghökkent, s a mozgósítás valószínűleg elmarad.

Szerényen mondhatom, ezt nekem lehet köszönni. Azért nyájas olvasó, csak kérlek, máskor vigyáva szábere feledé mi vészekere, ha nekem is - ugyebár, leszel szíves?